A Kéktúrázás Napja alkalmából tavaly hívott először külföldi vendégeket a Magyar Természetjáró Szövetség. Ekkor a Szlovák Turisták Klubja (KST) elnöke, Peter Švec és a Cseh Turisták Klubja (KČT) alelöke, Zdeněk Cabalka érkeztek a Galyatetőt érintő mátrai szakaszra.

Már a 2024-es rendezvényen felvetődött, hogy milyen eszközökkel lehetne jobban megismertetni a szomszédos országok túrázóival egymás útvonalait, túramozgalmait, az idei Kéktúrázás Napjára pedig

A rendezvényt megelőző napon így közel 60 fő érkezett Csehországból és Szlovákiából, akik október 11-én a Pilisszentlászló–Visegrád szakaszt teljesítették az Országos Kéktúrán gyönyörű őszi időben. Csoporkísérőnek a Túra a Felvidéken közösség főszervezőjét, Dudek Henrietta túravezetőt kértük fel, az alábbiakban az ő beszámolóját olvashatjátok a túráról.

Október 11-én a Kéktúrázás Napja újra mozgásba hozta a természet szerelmeseit. Idén egy különleges felkérés kapcsán jómagam is részt vettem: a Magyar Természetjáró Szövetség meghívására túravezetőként csatlakozhattam egy cseh turistacsoporthoz. A Cseh Turistaklub szintén országos szinten fogja össze a túrázókat, mint az MTSZ Magyarországon, így Csehország minden pontjáról, még az északi országrészből is érkeztek résztvevők.

Reggeli készülődés és első találkozások

Előző este rutinosan készültem: bakancs, túrabot, térkép: minden a helyén volt – csak a leheletnyi izgalmat nem tudtam teljesen kikapcsolni. Reggel, úton a rajthely felé megcsörrent a telefonom – szlovák számról. Éreztem, hogy a „turistáim” lesznek, de meglepetésemre a vonal túlsó végén magyarul szólalt meg egy úr. Mint kiderült, Kassáról érkezett, két fiatal szlovák túratárssal. Ők voltak a “szlovák delegáció” hármas csapata, míg a többiek a Cseh Turistaklubon keresztül érkeztek – összesen 51 fő.

Nyolc óra előtt Križan Tomival, helyi szervezőtársammal és fotósunkkal érkeztünk meg a rajthelyre, a Mogyoróhegyi Étteremhez, ahol a csapat az utolsó korty kávéját fogyasztotta a reggeliből. Rövid ismerkedés után busszal Pilisszentlászlóra indultunk, ahol a falu közepén igazi túrahangulat fogadott bennünket.

Ismerkedés, vegyes tempó

Rövid bemutatkozás után elmondtam, hogy Szlovákiában születtem, és a Túra a Felvidéken közösség szervezőjeként az a célom, hogy a természetjárás hidat építsen az emberek és tájak között. Mi ugyanis, határ menti településeken élők, aligha beszélhetünk igazi határokról: az egész régió nemzetközi, bármikor kiruccanunk a szomszédos országba kerékpározni, túrázni, sétálni, vásárolni.

A szél ugyan próbált közbeszólni, de lelkesen indultunk neki az első emelkedőnek, ami hamar bevezetett az erdőbe. Nem sokáig maradtam a csoport élén – az eleje ugyanis a gyorsabb tempót preferálta, így jómagam inkább beszélgettem a csapat közepén és végén. Kiderült, hogy mindenki rendszeresen túrázik, a GPS track az összes telefonba be volt táplálva, így vezetőből társalkodónőnek álltam – amit felettébb díjaztak a turisták. Rengeteget beszélgettünk. Mesélték, hogy van köztük olyan tag is, aki gyűjti a magyarországi kéktúrás pecséteket is. Tomi, a fotósunk se „menekült”, szorgalmas kattintások közepette válaszolgatott a turisták kérdéseire.

Emlékkövek és kilátások

Megálltunk a Madas László-emlékkőnél, majd a Molnár Lajos- és Wass Albert-emlékműveknél, ahol pár szóban meséltem a Visegrádi-hegység és a Dunakanyar szépségeiről, valamint a szemben magasodó Börzsönyről. Közös megegyezés alapján a Sóstó-réten ebédeltünk, ahol annyi őszi kikerics virágzott, hogy kerülgetni kellett őket.

Néhány turistát még a genetikusi előéletem és a növényekhez fűződő csodálatom is érdekelt, így elbeszélgettünk arról is, hogy miképp hat ennek a gyönyörű növénynek az erős mérge a sejtekre, és mennyire hasznos a tudományos, laboratóriumi vizsgálódások során és az orvostudományban. Mivel jól átfagytunk az ebéd során, a Nagy-Villám nyergében tartottuk csak az újabb rövid pihenőt. A csapat hangulata egyre oldottabb lett, mindenki megtalálta a saját társaságát és ritmusát. Sokan ismerték már egymást, így bennünket faggattak a régió életéről, lehetőségeiről.

Visegrád, a közös történetek városa

Visegrád felé már fáradtabban, de jókedvűen ereszkedtünk. A vár alatti kút mellett frissítettünk, páran kávéval, mások vízzel. A Kálvária-sziklánál álltunk meg utolsó ízben fotózni, pihenni. Innen beláttuk a Dunát és a túlparti hegyeket. A táj önmagáért beszélt – nem is kellett sokat mondani. A Salamon-torony alatt azonban elmeséltem kedvenc anekdotám – hogy a legenda szerint honnan száramazik a „Csillog, mint Salamon töke” mondás – ez még a legkomolyabb túrázók arcára is mosolyt varázsolt, még úgy is, hogy Salamon töke valójában töklámpásra utal.

Közös utak, közös élmények

A nap végére már mindenki a saját tempójában ballagott: volt, aki a templom környékén szeretett volna maradni várost nézni, mások már a megérdemelt termálvizes pihenést várták. Jómagam a legéhesebb tagokat, a maradék csapatot visszakalauzoltam a rajthelyhez. Hazafelé Tomival nagyrészt a túráról beszélgettünk és arra gondoltam, hogy

Nem számít, ki honnan jött, milyen nyelven beszél – a túra végére mindenki ugyanazt a jóleső fáradtságot, ugyanazt az örömöt viszi haza.

A Túra a Felvidéken közössége számára is ez a legfontosabb: megmutatni, hogy a természetben nincsenek határok, csak közös ösvények. Köszönöm az MTSZ-nek, hogy részt vehettem ezen az országos, és így nemzetközi eseményen, a Kéktúrázás Napján, amikor az egész ország útra kel.

• Szöveg: Dudek Henrietta
• Fotók: Tomás Križan