Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Thuróczy Család!

Vannak emberek, akiknél a „tiszteletbeli” nemcsak egy üres szó. Thuróczy Lajos, a Magyar Természetjáró Szövetség tiszteletbeli elnöke ilyen ember volt. Egy személyben megtestesített valami önmagánál sokkal nagyobbat: a túrázók teljes közösségét, amelyért oly’ sokat tett.

nemcsak túrázott, hanem hidat épített a hivatalos szervek és a természetjárók közössége között, miközben megőrizte a mozgalom emberközpontú szellemiségét. Azt vallotta, hogy a hosszú élet titka az aktív életmód, az együttérzés, a nyugodt természet és az a hit, ahogy szokta mondogatni: „minden nap jót tenni – e nélkül nem is tudom, hogy van-e értelme az életnek.” Márpedig ha valaki ismerte a hosszú élet titkát, az biztosan ő volt. Rendszeresen, szinte az utolsó pillanatig bejárt az MTSZ Országos Központjába, körbelátogatta a részlegeket. Mindenre kíváncsi volt, bárkivel szívesen leült beszélgetni.

Szellemileg még a kilencvenen túl is hihetetlenül friss volt: emlékezett szinte mindenre, és az elkerülhetetlen fizikai leépülést ugyancsak a rá jellemző, nyugodt derűvel vette tudomásul. „85-ös reumás helyzetem: térdem, csípőm, vállam, nyakam kaput! Írni még tudok, így memoáromat vidáman írogatom” – vetette papírra 2011-ben készült önéletrajzi könyvének lapjain.

Lajos bácsi egy másik, ma már valószerűtlenül távoli korból érkezett, és hozta magával ezt a megtörhetetlen hozzáállást. 1925-ben, száz évvel ezelőtt polgári családba született Rákospalotán, amelyhez – bár bejárta a világot – egész életében hűséges maradt.

Hosszú élete során testközelből élte át a történelem legtöbbünk számára már szerencsére csak a tankönyvekből ismert viharait: miközben a Közgázra járt, Budapesten bombák hullottak az égből, és gránátok csapódtak a földbe, az 1956-os forradalom végóráiban pedig a Mátyás pincéből figyelte a szovjet tankok fenyegető vonulását. A világ rengeteget változott körülötte, rendszerek jöttek, rendszerek mentek, neki mégis végig sikerült megtalálnia a helyét. Mert közösségekre mindig szükség van, a közösségeknek pedig motorra van szükségük.

A túrázást, a természetközeli életmódot még ifjú cserkészként szerette meg. Alig 9 éves volt, amikor belépett a szövetségbe, 20 évesen pedig már cserkészparancsnok lett. A szervezés, a nyüzsgő közösségi élet iránti vonzalma már ekkor megmutatkozott: minden feladatból kivette a részét, őrsöt vezetett, előadásokat tartott, segédtiszti tanfolyamra járt, és persze sokat kirándult. A cserkészmozgalmat a háború után pár évvel, 1948-ban ugyan felszámolták, de Thuróczy Lajos számára a folytonosság ezzel szerencsére nem szakadt meg.

Ha cserkész már nem is lehetett, turista még igen. Egy évvel később ugyanis telefonhívást kapott az egyetemi es cserkésztársától, Vízkelety Lászlótól, az Országos Kéktúra későbbi fő ötletgazdájától, aki akkor a MÁV vezérigazgatóságában volt revizor, hogy nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá a Budapesti Lokomotív Sportkör Természetjáró Szakosztályában. Természetesen volt kedve, és ezzel kezdetét is vette az a történet, amit már mi mindannyian annyira jól ismerünk.

Habár a vasúthoz nem sok köze volt – jóformán csak annyi, hogy gyerekkorában szívesen építgetett terepasztalt a karácsonyokra kapott modellvasutakból, sőt „Mesevilág” néven egyszer nyilvános kiállítást is szervezett a családi kertjükben a cserkésztársaival, ahová meghívta a környékbeli gyerekeket –, innentől egész életében kitartott az egyesület mellett. Örökre „lokós” maradt.

Az első, 1950-től 1957-ig tartó évekre emlékezett a Lokomotív hőskoraként. Társaival együtt ekkor találták ki, hogy az 1938-as Szent István-vándorlás nyomdokain létre kellene hozni egy túramozgalmat,

Még ugyanabban az évben, 1952-ben ő lett a hazai tájékozódási versenyzés történetének első egyéni bajnoka. Ez különösen annak fényében ironikus, hogy a háború végén, amikor egyetemistaként megpróbálták behívni munkaszolgálatra, fizikai alkalmatlanság címén kiszuperálták; egy öt évvel korábbi lelet alapján, ami arról szólt, hogy az influenza után a nyugalmi pulzusa sokáig nem állt helyre… A túrázásban és a sportolásban ez szerencsére soha nem akadályozta meg. De ők maguk is szerveztek tájékozódási versenyeket (öttusában és kerékpárosoknak is), beindították a módszeres versenyzőképzést, rendszeresen rendeztek táborokat, klubnapokat, és persze igyekeztek gyakorolni a természetjárásnak nemcsak a gyalogos, hanem az összes többi formáját is: vízen, két keréken, sílécen, barlangban, sziklán.

Thuróczy Lajosnak olyannyira bejött ez a pezsgés, hogy amikor 1958-ban, 33 évesen felkínálták neki a Magyar Természetbarát Szövetség titkári posztját, igent mondott. Ettől a pillanattól kezdve lett „hivatásos turista”: többé nem oda ment, ahová kedve tartotta, hanem oda, ahol épp szükség volt rá. „De nem bántam meg! Pedig ettől kezdve megszűnt valódi turista létem – emlékezett vissza. – Igaz a mondás: a szabónak nincs rendes nadrágja, a suszternek lyukas a cipője.” Így fordulhatott elő, hogy bár 1964-ben ő szerkesztette az Országos Kéktúra első útikalauzát,

Nem volt ideje egyetlen nyomon járni. Azért a következő évtizedekben így is bejárta a fél világot. Részint persze hivatalból, de a szocialista blokk szinte összes országán, a kötelező turistacélpontjain, a Fogarason, a Magas-Tátrán, a Beszkideken, a Kaukázuson túl egy Trabanttal végigkalandozta Norvégiát a Nordkapig, egy Roburral motorokat kísért Törökországba, később családi ügyben eljutott Floridába is. Oda természetesen már nem Trabanttal vagy Roburral, hanem repülővel.

Közben folyamatosan nemzetközi turistatalálkozókat, konferenciákat, sátortáborozásokat, szemináriumokat szervezett, a nemzetközi természetbarát szövetség kongresszusain is részt vett. És mindig ott volt a turistatörténelmi pillanatokban. 1985-ben részt vett az E4-es európai turistaút hazai szakaszának avatóünnepségén, ami újra bekapcsolta Magyarországot a természetjárás nemzetközi vérkeringésébe. Három évvel később, a Szent István-vándorlás ötvenedik évfordulóján társaival túrát szervezett több száz résztvevőnek az osztrák határon magasodó, előtte évtizedekig nem látogatható és elzárt Írott-kőhöz. El tudjuk ezt képzelni? A Vasfüggöny akkor még állt, a társaságot végig határőrök kísérték.

Ez, a szervezés volt az igazi lételeme. Nem véletlenül: bár a középiskolában pedagógusnak készült, erről a tanárai finoman lebeszélték, és inkább a diplomáciai pályát javasolták neki. De mivel akkoriban olyan képzés nem volt, jobb híján a Közgázra, pontosabban a Közgáz Közigazgatási Osztályára iratkozott be. Ott, a Közgazdász Hallgatók Egyesületében – mert természetesen ebbe is belépett – ismerkedett meg Vízkeletyvel, akivel már akkor közös akciókat, közgazdász bálokat szervezett. Ha szervezésről volt szó, később sem ismert lehetetlent: mindenhol ott volt, mindenkit ismert, bármit el tudott intézni.

Azt nem bánta, hogy sokan a természetjárás szürke eminenciásának nevezték, hiszen nem vágyott pozícióra. Kapcsolatrendszere, szervezőkészsége folytán mégis jó pár fontos tisztséget betöltött az évek során. Az 1987-ben ismét újjáalakult MTSZ-nek nemcsak tiszteletbeli elnöke, hanem előtte alelnöke, majd Peták István lemondása után rövid ideig, 1991 áprilisától ’92 májusáig elnöke is lett, pedig már a békés nyugdíjas évekre készült.

Ekkor, amikor a rendszerváltás utáni zűrzavar a természetjáró szervezeteket is nehéz helyzetbe hozta, ő – mint mindig – szerényen az összefogás, a közösség erejét hirdette. „Lidérces álmot érzek: kezemben egy ócska tájoló és egy rossz térkép, orromig érő ködben mögöttem a természetjárók csapata, akiket a túra célpontjába kell vezetnem... Csodát én sem tudok tenni! Pedig itt csak a csoda segítene! Vagy az összefogás! Próbáljunk közösen csodát tenni! Ki mivel tud, segítsen a túravezetőnek! Hátha valakinek jobb a tájolója vagy a térképe…” – írta a Turista Magazinban.

Hogy tizenkét évig az Európai Gyalogos Turista Szövetségnek is elnökségi tagja volt, és ő kezdeményezte az Aranyjelvényes Túravezetők Klubjának megalakítását, azt valószínűleg sokan tudják róla. Azt viszont talán kevesen, hogy a szenvedélye a motoros túrázásra is kiterjedt, olyannyira, hogy egy tájfutó sporttársnője Thuróczy helyett Motoróczinak kezdte el hívni.

Ez manapság talán meglepően hangzik, de az ötvenes években ez éppúgy a túrázás egyik szakágának számított, mint a vízi vagy a kerékpáros, és ő ebben is olyan szintre jutott, hogy egyszer még a Nemzetközi Motorkerékpáros Szövetség világtalálkozójának szervezésében is részt vett. De – mivel a sátortáborok szervezésébe sem vetette bele magát kisebb lelkesedéssel – emellett elnökségi tagja, majd alelnöke lett a magyar kempingklubnak is. Legyen szó gyaloglásról, tájfutásról, túramotorozásról vagy kempingezésről,

Ezért több állami és szakmai kitüntetésben részesült, köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet is megkapta 2009-ben.

A pályáját olyan időkben élte, amikor a természetjárás még nem hobbi, nem laza alkalmi kikapcsolódás volt, hanem egy egész életforma. Aki a tagja volt, annak a szervezett túrázók szoros közössége szinte a második családját jelentette. Így volt ezzel ő is. Bár az MTSZ még az ő életében „beszállt az internetbe,” hogy egy klasszikust idézzek, alighanem szerencséje volt, hogy aktív tisztségviselőként nem kellett megélnie, ahogy a túrák és a közösségek szervezése, szerveződése a digitális világba költözik át. Valószínűleg ez a lételemétől fosztotta volna meg.

Kedves Lajos Bácsi!

Köszönjük, hogy velünk voltál, és támogattál minket annyi-annyi éven át! Igyekszünk méltók lenni a munkádhoz. Nyugodj békében!